2011. április 5. 20:50:52

Címkék: állat, érzelem, kutya, macska, teknős, gyík, öröm, bánat

Pár gondolat az állatokról, emberekről, és az érzelmekről, melyek fontos szerepet játszhatnak.

---

Huh, hát néha kicsit kiakad az ember. Mint most is. Az itthoni légkör korántsem mondható hú de nyugodtnak. Ilyenkor legszívesebben "haza"mennék. Egy olyan "haza", ami sajnos egyelőre csak elképzelés, de jó lenne, ha már létezne. Persze mi kell hozzá? Semmi más, csak pénz, mert hát az mindenhez kell. Utálatos egy világ. És sajnos nem lehet ellene túl sokat tenni. A sok pénzhez meg megint mi kell? Sok idő. A sok idő alatt meg kicsit felőrlödik az ember maradék türelme, ereje, kitartása. Ördögi egy kör.

Ez is egy érzelmi állapot, aminek kevésbé örülök. Miért nem lehet minden szép és jó? Jah, az túl egyszerű lenne, persze. Ami az érzelmeket és reakciókat illeti, a minap épp ezen gondolkodtam. Míg az embereken szinte minden látszik - feltéve ha nem rejtegetjük - , addig egyes állatkákon alig. Oké, rendben, vannak erre utaló jelek, de sokkal egyszerűbben, mint az embernek nevezett kétlábon járó "állatoknak". Akit ez esetleg sért, az nyomjon egy Alt+F4-et, köszönöm :)

Szóval, a humanoid lényeken azért erőteljesebben jelentkezik a harag, félelem, fájdalom, stb., mint más lényeken. Nemrégiben például a teknősöm járt szerencsétlenül. Bemászott a szekrényem mögé, majd a szekrény alá (az alján hátul van egy kis rés a bútor alatt, hogy szellőzzön), és hát a fene tudja hogy, felborult. Hogy a nap melyik szakaszában történt ez, azt nem tudom. Tudniillik a szobámban a három páncélos szabadon közlekedhet. :) Nos, mire hazaértem melóból ők addigra már javában visszabújtak a helyükre, én meg nem mindig zaklatom őket. Ekkor is csak késő este, lefekvés előtt vettem észre, hogy valami mocorog a szekrény alatt. Mi a fene? Hát drágalátos Rémusz bácsi próbálkozott "talpra" állni, elég kevés sikerrel. Mert hát a szűk helyen nem lett volna neki elég tér, hogy ismét rendesen álljon. Kisegítettem a kis apróságot és szemügyre vettem, hogy vajon ezt hogy csinálta. Fejjel lefelé a szekrény alatt? Hm... hát ez érdekes. Látszódott a fején, hogy volt már ettől jobban is, mikor letettem nem igazán tudta, hogy mi a helyzet, pedig ebbe bele is halhatott volna. Igaz, ahhoz még tovább kellett volna ott dekkolnia. De azon az apró megilletődésen túl semmi más nem látszódott rajta.

A vasárnapi nap folyamán pedig a kutyánk kapott el egy gyíkot. Szegénynek leszakadt a farka, valamint alaposan betört a feje. Jobb szeme felett a pikkelyes páncél betört és azért szépen vérzett. Kézbe vettem, ő meg csak lapult és volt, miközben a vörös lötyi szép lassan kereste útját a szarulemezek között. Kis apróság volt, és nem vagyok doki, hogy megfelelően ellássam, valamint mivel a szeme fölött sérült, így még be se lehetett kötni. Maradt hát a csapvíz, a zsebkendő, meg a napfény. Csak alábbhagyott valamennyire a vérzés, ami alvadásba kezdett. Mindez közel tíz percnyi vizeskedés, ápolgatás után. Mindeközben a gyíkocska a kezembe maradt, szemébe nézve nyoma sem volt félelemnek. Aláírom, hogy nem rendelkeznek olyan arcizomrendszerrel, mint mi, de azért a szem a lélek tükre. Vagy csak túl hősiesnek tüntette fel magát előttem. Amikor letettem a fűbe, mintha mi se történt volna - bár kicsit lomhábban - , menetelt lassan előre, olykor meg-megállva és szétnézve. A biztonság kedvéért, és hogy kutya-macska ne bántsa, kivittem a határba. Remélem jobban lett és túlélte az incidenst.

Tudom, az imént említett két lény, a hüllők közé tartozik, de valahogy a halaknál is látszódik, mikor víz után "kapkodnak" a szárazföldön, hogy félnek.

Szerencsére a hőn szeretett kutyáknál azért gazdagabb a mimika és mint szombaton látszódott az egri tenyészszemlén tudnak ők gorombák lenni, vagy épp odaadóak. Amikor a border a nyakamba ugrott az azért jól esett :) Legszívesebben egész nap el se engedtem volna, csak hát nem az enyém... de majd egyszer... talán.

Nos, esti elmélkedésből talán ennyi elég. Azt hiszem sikerült megint kesze-kúsza, ide-oda csapongó és néha értelmetlen mondatokat összehozni, de hát ez vele(m) jár. Belekezdek valamibe, aztán máshova ugrok, majd vissza. Valamint e téma sincs kivesézve, hiszen lehetne még ezt ragozni a macskámmal, Samuval, aki szintén kicsit fura szerzett. Ölbeugró, bújós, dorombolós macska, aki valami miatt nagyon szeret. Talán azért, mert amikor idekerült a semmiből, és télen kint fagyoskodott, mindig ölbe vettem és melengettem, mert akkor még nem volt az "én macskám", csak egy jött ment. Mindig kerül ide innen-onnan. Jönnek a semmiből, vagy a szomszédból. És tudnak olyan vágyakozva nézni, hogy az hihetetlen. Bár érthető is, milyen jó meleg helyen lenni a nagy hidegben, vagy simogatást kapni a rideg világban. No de visszatérve konkrétan Samura. Bejön a szobámba, felugrik az ölembe, dorombol és hízeleg, olykor még el is alszik kicsit. Majd gondol egyet - ennyi elég volt mára - leugrik és inkább a hasára gondol: kimegy a konyhába. Ilyen ő, az én macskám :)

Azt hiszem most tényleg ennyi és bejegyzés vége. Szép napot!