2012. július 5. 06:15:20

Címkék: kutya, eb, Alex, jóbarát, házőrző

Alex kutyánk, kis kedvencünk utolsó napjairól egy kicsit bővebben, hogy mi és hogyan történt vele.

Hogy ki volt Ő? Sokan azt mondanák, „csak egy kutya, majd lesz helyette másik”. Ez nem így van. Másik minden bizonnyal lesz, de nem helyette, hanem utána. Az ember legjobb barátját nem lehet csak úgy helyettesíteni, hogy na jó, hozok egy másikat és minden szép és jó lesz ismét. Idővel igen, de ő maga mindig hiányozni fog és csak az emlékek maradnak hátra. Pótolni egyik társat sem lehet teljesen, hisz a vele töltött idő – jelen esetben 10 év – eléggé markáns volt ahhoz, hogy mély és soha be nem gyógyuló sebet ejtsen szívünkben. Bár – és ilyenkor sajnálja az ember, hogy – nem töltöttünk vele még több időt. A mindennapok ebben a rohanó világban eléggé rövidek és egyik nap jön a másik után. Felkel a Nap mint ma is, lassacskán már magasan jár, átlendül a délidőn és lenyugszik aludni… aztán minden kezdődik elölről. És ezek a rohanó napok, ahogy villámgyorsan elszaladtak velünk és a vele töltött 10 évvel, úgy segítenek majd feldolgozni halálának napját. Huh, hát még egy olyan napot nem akarok. Az a fájdalom és szomorúság, ami akkor körülvett, az iszonyú volt. És pengéjét még mindig érzem. No nem mintha bő egy hét olyan hosszú idő lenne, hogy elfelejtsük Őt, de azért talán már megnyugodnom meg kellett volna. Mégis időről időre előtörik az a mélységes fájdalom, hogy nincs többé. Nem tudom kivinni a határba sétálni, nincs kit meggyömöszölni, megsimogatni, nem ugat senki a házban és nincs kit csitítgatni, hogy nah, most már elég legyen. Ezzel sajnos együtt kell élni.

Hogy mi is történt pontosan? Vegyük sorra. Az már körülbelül egy éve látszódott, hogy valami nincs rendben Alexszel. Egyik nap még csak kicsit, majd szépen lassan egyre inkább nagyobbakat és hosszabbakat köhögött, öklendezett, melynek a végén köpni próbált valamit, de az esetek nagy részében nem jött ki semmi. Már akkor is húsos volt szegényem, kis hordónyi kutyává „gyúrta” magát. A doki túl sok baját nem lelte, az általános vizsgálatokkal nem jutottunk eredményre, egyéb, behatóbb analízisre pedig nem került sor, gondolok itt a vérvizsgálatra például. Pedig azokkal talán pontosabb kórképet kaptunk volna. Ami akkor látszólag segített, az a Prednisolon volt. Amikor köhögött, kapta pár napig és utána néhány hétig el is múlt ez a fajta köhögése. Amikor szükség volt rá, akkor ismét adtunk neki fél vagy 1 szemet naponta, attól függően, mennyire jött rá a köhögés.

Valószínűleg nem ez volt a fő oka az egész betegségének, vagyis ez inkább csak valami mellékvágánya lehetett, mert nem alakultak ki sűrűbben ezek a köhögések, csak olykor-olykor előjöttek. Ám egyik nap még reggel vígan elrágcsált egy csirkeszárnyat meg nyakat, majd dél környékén kihányta az egészet. Ekkor még nem gondolta senki, hogy olyan nagy lenne a baj, hogy bő egy napra rá, már holtan fog feküdni a folyosónkon. No de ne kanyarodjunk el. Szóval kijött belőle minden, amit akkor reggel megevett. Aztán később ismét rókázott, de akkor már csak folyadék távozott belőle. Látszott rajta, hogy nincs túl jól. Odament a vízhez és ivott. Ám amikor 5-10 percre rá azt is kihányta, kezdett félve nézni, hogy most vajon mi van? Mi történik vele? Mi sem tudtuk. Kikerült az udvarra, de látszott, hogy nincs túl sok ereje. A lépcsőn nem tudott lerohanni, mint pár nappal ezelőtt, hanem jól átgondolt lépésekkel jutott le a járdára. Minden bizonnyal melege volt, mert később a garázsban találtuk meg, ahogy ott fekszik, félig kábán és erősen lihegve. Útját mindenfelé a hányások jelezték, ami elég kétségbeejtő volt. Nem akartunk vele most várni, hogy majd jobban lesz talán másnapra, inkább amint tudtuk elvittük a dokihoz. Megvizsgálta, amennyire tudta, próbálta megultrahangozni, ám szegényke túl zsíros volt ahhoz, hogy bármi fontosabbat észrevegyen. Némi víz volt a hasa körül, és daganatot feltételezett, ám ezt pontosabban megmondani ő sem tudta. Kapott jó néhány szurit szegény kutyu, mint az Amoxycilin-t, No-spát, és hasonlókat...

Sajnos nem tudta megmondani, hogy mi a gondja-baja négylábú barátunknak, ekkor maradtak azok a változatok talonban, hogy esetleg felnyitni a pocakját és belenézni, mi baja is van, de akkori állapota ezt nem tette lehetővé, mert valószínűleg sosem ébredt volna fel. Másik lehetséges segítség a vérvizsgálat volt, ám abban a pillanatban azt is hanyagoltuk, hiszen állapota közel sem volt biztató. Bár még sétált, de olyan komótosan kaptatott az úton, mintha egy nagy üveg bort benyakalt volna és gondolkodott, hogy vajon hova is lépjen. Hazaérve kiterült a fűbe és csak ivott, amennyit csak tudott. Ez így még jó is volt, csak az volt a probléma, hogy idővel ez is kijött belőle.

Estefelé, olyan 7 óra múlt, mikor anyum kiabál befelé, hogy „Alex meghal”... rohanás kifelé és a kutya tényleg olyan rossz állapotban volt, hogy csak az imádság tartotta benne a lelket. Csak feküdt a fűben, félig üveges tekintettel és nem mozdult. Volt olyan időszak, hogy a pupillája kitágult és az ínye is kifehéredett. Ránk már nagyon nem figyelt, ám mikor Barátnőm megérkezett, akkor azért a kutya erőt vett magán, megemelte buksiját és néhány farok csóválással jelezte, hogy örül neki. Huh, hát azok az órák is elég kemények voltak. Mert nem tudtunk vele mit kezdeni.

Egyszer csak fogta magát és feltápászkodott, majd megindult a kapu felé. Ott lepihent. Kicsit később ismét ment néhány métert. Ám ekkor már besötétedett és kezdett erősen hűlni az idő. Jobbnak láttuk, ha bevisszük. Tesómmal beemeltük a kosarába, majd „lifteztünk” vele a lépcsőn. Odabent ismét nagy ivászatba kezdett, ám később szintén kijött belőle. Elmúlt 10 óra és nem történt változás se előre, se hátra.

Azt hittem az éjszaka itt hagy bennünket, ám nem tette. Reggel apró farokcsóválással jelezte, hogy „szia”. Mikor kicsit jobban nekiállt világosodni, Ali felkelt és nekiindult az ajtó felé. Na jó, hát menjünk ki, amit szeretnél az lesz. Kivittük, és végignézte utolsó napfelkeltéjét. Kellemes idő volt, apró bárányfelhők úszkáltak az égen és rengeteg szín játszott az égi palettán. Amikor jobban magához tért, nekilendült és kitámolygott a kosarából. Követtem minden rezzenését, hogy kibotorkál a rózsáskertbe és ott könnyít magán. Akkor már nem 3, hanem csak 4 lábon. Szokatlan volt tőle, mert így maximum kiskorában láttam. Majd végigjárta a kertet, hogy valami alkalmas helyet keressen a „nagy dologra”. Ezt is sikeresen, bár több fázisban, de a lényeg, hogy megvolt.

Ahogy telt, múlt az idő, ő elfeküdt ott a fűben, én meg ahogy tudtam, kinéztem rá. Egyszer még a vízét is magára borította, ahogy belefejelt.

A délelőtt folyamán anyum megint érdeklődött, hogy hova lett a kutya? No, ez igen jó kérdés. Fogalmam nem volt, nekiálltunk hát keresgélni. Fűben láthatólag nem terült ki, rózsáskertben, garázsnál szintén nem. Kert? Körbejártuk, még a fóliába is benéztünk, de semmi. Hova tud eltűnni ez a kutya? Végül meglett a kis kerti tó mellett a sarokban a nagy zöld „dzsungelbe” feküdt le hűsölni. Azért ott mégsem kellene lennie, így hát fogtuk és bevittük Őt a lakásba.

10 óra után kezdődtek a nagyobb gondok. Egyszer csak, mint derült égből a villámcsapás, felvonyított a kutya és elkezdett nyüszíteni, ugatni, mikor milyen hang hagyta el a torkát. Mondanom sem kell, hogy borzasztó volt hallgatni. Odarohantam és nyugtatgattam Alit, míg abba nem hagyta. Úgy tűnt a tegnapi szurik hatása kezd elmúlni, és már „nagyon nincs jól”. A gondot tetőzte, hogy néhány perc kihagyással újrakezdte a fájdalmas nyüszítést, ugatást, és ekkor ismét üvegessé vált a tekintete, már nem reagált semmire. Mivel nem tudtunk segíteni rajta és nem is akartuk megvárni, míg még nagyobb fájdalmai lesznek, így kénytelenek voltunk szólni az állatorvosnak, hogy altassa el. Újabb problémát vetett fel, hogy csak 2 órával később tudott kijönni hozzánk. Huh, hát Alex – bár nem számoltam –, de vagy 16x biztosan hangot adott fájdalmának, amit nagyon rossz volt hallgatni, főleg úgy, hogy akármit csináltunk, az nem segített rajta.

Elmúlt egy óra, aztán a doki 13.15-kor csak megérkezett. Hozott 3 üvegcsét is, de ebből csak egyet használt, akkor nem volt erőm megkérdezni, hogy mire jó a másik kettő. Sajnos már nem tudott Alival mit kezdeni. Felszívott egy jó adag lötyit a injekciós tűbe, majd egyenesen a szívébe döfte. Minden bizonnyal jó helyre talált, mert ahogy a szív pumpálta a vért, úgy keveredett össze a fecskendőben lévő lötyivel... majd a doki beleküldte az egész anyagot a szívébe. Ekkor a kutya úgy csinált, mintha nyújtózna egyet, bár azért ettől drasztikusabban nyilvánult meg az egész folyamat nála, végül kilehelte lelkét és elernyedt a teste... Így már nincs sétálópajtásom, egyedül kell rónom a köröket, ha kimegyek. Annyi pozitívum azért van, hogy Barátnőm kutyáival azért jókat lehet sétálni és akkor feltöltődök némi energiával.

Azt, hogy majd mikor lesz kutyánk, megmondani nem tudom, de akárhogy is lesz, hiányozni fogsz Alex. Jó éjt Drága Kutyuskánk! Remélem jól megy az élet a szivárványhíd túloldalán! :)

2002-04-01 – 2012-05-22 13:25

Megjegyzés: bő egy hónapja írtam, de még csak most lett publikálva. Azóta tényleg van másik kutyánk, egy rosszcsont beagle / bejgli. Persze minden kutya egyéniség, így nem szabad Alihoz hasonlítani, próbálom immár több tudással felvértezve tanítani őt, amennyire lehet, erről majd később.