2011. augusztus 28. 05:57:26

Címkék: kutya, ember, eb, halál, temetés, kor, öregség, betegség, rák

Az utóbbi hét szomorú eseményeiről, melyeket nem akartunk, mégis így történt...

Huh, ez a hét sajnos bővelkedett eltávokban. Értem ezalatt a temetéseket. A héten 2,5 is kijárt belőle. Mondhatnám, hogy három, de az egyiken nem voltunk ott, bár kertszomszéd. Jelen esetben nem emberről van szó, hanem kutyáról. Johny, a szomszéd kis tacskó keverék a héten sajnos meghalt. Mondjuk elég sokat csavargott, ám az évek során sose ment túl messzire, vagy ha mégis, akkor mindig hazatalált. Olyan kis fura ebként ismertük mind a 7 éven keresztül. Hogy most mi volt a halála pontos oka, azt nem tudni, említették, hogy nagy kutyával verekedett, autó ütötte el, ám a felvetések között szerepelt, hogy talán kiugrott az emeleti ablakból, mert nagyon mehetnékje volt. Az első állítás talán nem állja meg a helyét, mert ha jól tudom, csak kevés külsérelmi nyom látszódott rajta, egy verekedés alkalmával pedig azért lehet gyűjtögetni bőven ilyesmit. Mindegy is, hogy mi történt, a tény az, hogy sajnos már nincs köztünk. Hallottuk, hogy történt vele valami, de pár nappal utána már csak annyit láttunk, hogy a szomszéd ássa a sírját. Meglepő volt és megdöbbentő. Azóta szépen kikövezett helye van, virágokkal tarkítva, lévén, hogy szobakutya volt megérdemli, hogy jó helyen legyen, és emlékezzenek rá. Anno, ahogy Fifi is meghalt 9 évesen szívbetegségben, neki is van egy kövekkel körberakott kis sírhelye. Bár már a körtefa jelentősen fölémagasodott, és a kerítést övező tuják is már elhagyták a két méteres nagyságot, a helye mindig marad. Noha egy új keresztet már igazán megérdemelne, mert a régi elég elgyötört már... hiába, az idő vasfoga semmit nem kímél, maximum talán a piramisokat… de azt is csak ideig-óráig.

Másik halottunk a két házzal odébb lakó ember, aki 51 éves korában önkezével vetett véget életének. Talán szerelmi bánat, talán meggondolatlan tett volt, pontos tényeket itt sem tudok, de minden bizonnyal okkal történt. Nincs kezemben semmi hivatalos papír, ám ha tényleg 127 (!!!) szem gyógyszert vett be és arra ivott – mert erről is szóltak a pletykák –, akkor eléggé határozott tettnek kellett lennie. A temetés hétfőn volt és hát az idő annyira nem kedvezett. Fekete nadrág, fehér ing és bírd ki valahogy a 35 fokos meleget. De megküzdöttünk vele, csak jó fél órát várni kellett valamire.

A harmadik, ki eltávozott közülünk, Buksi volt. Sajnos pénteken – 17.30 tájt – el kellett kísérnünk utolsó útjára. Közel két éve szenvedett és küzdött a rákkal, mégis meglehetősen elég jól bírta, köszönhetően a vitaminoknak és a hormonkezelésnek. A bűzmirigy körül alakult ki a daganat és fejlődött ki egyre jobban. Egy idő után már jól látszódott, ahogy a hátsó fertálya felé kitüremkedett a nagy bumszli. Az utóbbi időben pedig egymás után fakadtak ki duzzanatok és az utolsó hétre már három lyuk tátongott szegény kutyának hátul. Bár őt ezt különösebben nem zavarta látszólag, csillogó szemekkel, széles vigyorral és farok csóválva jött felénk és örült, hogy ha simogattuk. Csak hát amikor rájött a szükség, akkor nem értette, hogy miért nem megy minden úgy, mint régen. Noha 14 éves kort taposta, azért fizikailag aránylag elég jól volt, bár hosszabb sétákra már nem lehetett őt elvinni. Ha hívta a természet a nagy dologra akkor már inkább gondban volt, de valahogy megoldotta. Ekkor még az a probléma merült fel, hogy ugye a végbélnyílás alatt helyezkedett el a helyenként kifakadt daganat is, ami nem nevezhető túl higiénikusnak.

Így hát jött az elhatározás, hogy talán jobb lenne neki, ha el lenne altatva. Talán nem szenvedne annyit, ha súlyosabbra fordul a helyzet. Mindezen érveket erősen ellensúlyozta az a tény és tudat, hogy az eb maga elég jó lelki állapotban volt és fizikailag sem volt annyira lerobbanva. Olykor még labdázott is volna a maga öreguras módján, bár a néhány fogával már nem tudta úgy megrágni a lasztit, mint a fiatalabbak. Mégis az a választás maradt, hogy Szegény Bubukának aludnia kéne. Amikor napközben már előkerültek a legyek és gyanúsan a közelében voltak, hát nem lett volna túl szép, ha beköpik a sebét vagy bármi hasonló rosszat tesznek. Így a döntés megszületett. Péntek délután pedig bevégeztetett. Szegény kutyu nem tudta, hogy miért kerül be az autóba, merthogy őt nagyon ritkán – mondhatni inkább, hogy soha sem – vitték el kocsival.

Amikor megérkeztem még hozzám is odajött, hogy hívtam, mert a nagy hőségben inkább az autó alá bújt, mintsem a forró térkövön feküdjön. Azért odaballagott hozzám, simiztette magát, majd miután felforrósodott a lába alatt a talaj, visszabújt a hűvösbe. Ő nem tudott semmiről.

A dokihoz érve bevittük, felkerült az asztalra, majd kapott valamit a nyelve alá, amitől ellazult, vagyis inkább szép lassan összerogyott. Minden bizonnyal elég rossz íze lehetett mert fintorogva próbálta elhessegetni nyelvével azt a fura dolgot. Percek teltek el, mire hatott az anyag és a doki jött a tűvel. Ekkor a kutya már az oldalán feküdt, többnyire magatehetetlenül, de azért még fogni kellett. A kis öregbe beleszúrták a végzetes tűt, melybe utólag belegondolva sajnos nem tudom mi volt. Az eb rándult kettőt, majd felnyüszített egy rövidet és nagyra nyitott szájjal próbált valamit elérni, talán levegő után kapkodott. Végül itthagyott minket. Hosszúra nyúló percek teltek el, majd az apró idegrángások is elmúltak. Buksi meghalt...

Nem vagyok szakértő a témában, de akkor még nem tűnt annak, most viszont már valahogy úgy tűnik, mintha megöltük volna azt a kutyát. Én az elaltatást szó szerint értem, hogy ellazul, elszenderedik és sosem ébred fel. Itt viszont, ha tényleg a tüdeje bénult meg és megfulladt, az egyáltalán nem tűnik humánus dolognak részemről, egy embertől, aki talán túlzottan szereti a természetet és annak lényeit. Egyetlen Őr sem szeret megölni senkit és semmit, most mégis az a tudat van bennem, hogy talán nem így kellett volna lennie. Ha fájt is Buksikának, talán megbocsát nekünk ezért. Azt szerettem volna, ha csak lepihen, és sosem kell fel, mindenféle fájdalom nélkül. No de nem egészen így lett. Hamarabb kellett volna okosnak lenni, de legközelebb – remélhetőleg nem kell ilyenre szánni magunkat – már okosabbak leszünk.

Nem tudom mennyire vonatkozik az állatorvosokra a hippokrátészi eskü, de van benne egy ilyen rész: „Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kérik, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok.” Persze itt inkább úgy értelmezve, hogy úgy nem adnak halálos mérget, hogy fájdalmat okozzon vele. Való igaz, hogy ha létezik többféle megoldás, minden bizonnyal a humánusabb megoldás a drágább és manapság a pénz nagy úr, így több marad a dokik zsebében is. Vagy nem tudom, hogyan megy ez. Én ha doki lennék igyekeznék egy állatnak sem okozni ilyen fájdalmat és a lehető legjobb tudással felvértezve indulnék gyógyítani, hogy ha mégis altatásra kerül a sor, milyen alternatívák vannak.

De ez már így történt sajnos. A múltat, még ha nem is oly rég történt, akkor sem tudjuk megváltoztatni. Bele kell törődni, hogy Buksi nincs többé, ahogy Johny és a szomszéd sem. Anno nagymamám halálakor mikor még sokkal kisebb voltam, úgy fogtam valahogy fel a dolgokat, hogy elég messzire utazott. Hát végül is igaz. Elutazott, jó messzire. Csak az a kérdés maradt még, hogy vajon a lelkük van valahol, vagy csak egyszerűen „lekapcsolták a lámpát” és kész, vége mindennek?