2009. november 28. 18:54:49

Címkék: sci-fi, történet, emlék

Második bejegyzése a leírásnak... egy nap telte

Huh, teljesen kimerültem. Reggel óta bóklászva ezen az elhagyatott helyen, ahol egy teremtett lélek sincs, félhomály borít mindent, és mostanra már a lámpám se működik. Ha egyszer az elem elfogy, akkor az elfogy. Nem tudom hány kilométert gyalogolhattam ez idő alatt, de elég sokat, az biztos. A szorongás nem múlt el, nyomasztó ez a hely, sehol a természetes fényforrás, mintha valami földalatti helyen lennék.

A délelőtt folyamán számos szobában és teremben jártam, ám a kisebb helyek olyanok, mint valami szállások, mind egy kaptafára készült, ám vannak helyek, ahol hatalmas csarnokokat rejtenek a zárt ajtók. Furcsa konzolokat is találtam, amelyek hol egy-egy oszlopra fektetve, hol pedig falba vagy egyéb helyekre erősítettek. Számomra érthetetlen jelek állnak rajta, nem is próbáltam megfejteni, nekem még az idegen nyelvek is nehezen mennek, akkor efféle hieroglifákról inkább ne is beszéljünk. Több gomb és ketyere is hevert a konzolok mellett vagy éppen rajtuk, ám hiába fogdostam őket, nem történt semmi. Mondanom sem kell, hogy nem szívesen értem hozzájuk, de meglehet, hogy valami segítséget adnak. Persze az is benne van a pakliban, hogy meg is ölhetnek, ám ez a helyzet kezd egyre reménytelenebb lenni. Űres folyosók, még üresebb csarnokok, sehol semmi, én meg kezdek egyre inkább elkeseredni... a kiáltásaimra csak a vízhang felel, nincs itt semmi. Hova kerültem én? És miért?

Bár az egyik nagyobb terem talán raktárként szolgálhatott, rengeteg konténert halmoztak fel, ám kinyitni azokat sem tudtam. Találtam egy olyan helyet is, ahol több különös alakú szék állt, mint valami irányítóterem, no de a homályban nehéz volt észrevenni bármi használhatót is, a konzolok pedig nem csináltak semmit, hiába próbáltam nyomkodni ezt-azt. Hiába, ha az ember egyik pillanatról a másikra egy ilyen helyre kerül, igencsak hatalmába keríti a kétségbeesés. Még ha valami jele lenne annak, hogy jó felé haladok, de semmi! Ez egyre elkeserítőbb. Főleg, ha azt nézzük, hogy a kajám se fog sokáig kitartani, az ital még csak-csak, de mielőbb megoldást kell találnom erre a helyzetre.

Próbáltam bejelölni területeket és hogy merre járok, egy papírt kineveztem térképnek és arra rajzolok, hogy körülbelül mikor merre fordultam és milyen fontosabbnak titulált helyeket találtam. Ha vannak ijesztő helyek, akkor ezek némelyike biztosan az. Az egyik valami fagyasztócsarnok lehetett, ahol különféle kapszulák álltak nyitva két sorban, rengetegen. Onnan nagyon gyorsan leléptem. A legzavaróbb dolgok itt a fények, amik nincsenek... ha vannak is, nagyon gyenge a világítás. Csak tudnám miért?

A gépem merül, az órám szerint 7 óra van. Kezdem elveszíteni az időérzékem, ám azt érzem, hogy elfáradtam... nagyon is. Bevackoltam magam egy hasonló szobába, ahol felébredtem, de se takaróm, semmim, ami melegen tartani, márpedig nincs valami jó idő itt. Jobb híján itt fogok aludni, már ha tudok a fejfájás miatt, ami enyhült ugyan, de még mindig hasogat. A hátamról meg ne is beszéljünk, alig bírok lehajolni. Jó, tudom, kezdek sokat nyavalyogni, bár elég ha belegondol az ember, hogy milyen gáz ez a helyzet, és vajon ő mit tenne ilyenkor? Mit lehet? Holnap, ha felébredek továbbindulok, hátha egyszer csak vége lesz ennek a folyosórengetegnek. Nem érzem itt jól magam, egy puha, kényelmes ágyat szeretnék, ehelyett itt fekszem a kemény valamin, amit most ágynak kell nevezzek. Az ajtót bezártam és minden cuccom magam mellé tettem, remélem nem ébreszt fel semmi. Először kell azt mondanom, hogy félek, tényleg félek itt. És ez a csend, mikor az ember saját szuszogását is hallja, borzalmas. A legrosszabb, amikor olykor-olykor valami zaj hallatszik a távolból és nem tudni mi az. Még másfél órája maradt a laptopnak... muszáj spórolnom... ha lesz valami, jelentkezem.